A soundcity:szeged első időszakában minden videó mellé egy-egy fiatal író által írt verset vagy novellát publikáltunk. Ferencz Mónika és Kopcsányi Lilla az elsők között csatlakoztak a csapathoz és támogatták remek írásaikkal a projektet. Most közösen felelevenítik a soundcity:szegedhez kötődő emlékeiket és Móni frissen megjelent, Hátam mögött dél című kötetéről beszélgetnek.

​

Kopcsányi Lilla: Sok idő telt el azóta, hogy kiültünk a Gutenberg térre beszélgetni, dohányozni, és közben megírtuk az első közös szövegünket - a soundcity:szegednek. Bennem az egy nagyon kedves és fontos emlékké érett azóta, te hogyan gondolsz vissza rá?

 

Ferencz Mónika: Bár nem nevezném az egyik legfontosabb emlékemnek veled, de tény, hogy amikor arra járok, mindig eszembe jut az a délután. És talán az a legfurcsább, ami eszembe jut róla így hirtelen, hogy mennyi közös projektet terveztünk és vittünk véghez annak ellenére is, hogy teljesen más a munkatempónk. Te szeretsz halogatni, én pedig szeretek azonnal nekiállni dolgoknak. Mégis talán az volt az egyetlen közös munkánk, amiben nagyon gyorsan egymásra tudtunk hangolódni és pont jó ütemben csinálni a dolgokat. Még ha kicsit csaltunk is, mert hiába mindig egy adott zenei felvételhez kellett írni szöveget, akkor éppen egy Wicked game feldolgozásnak ültünk neki és én rögtön betettem mindkettőnk fülébe James Vincent McMorrow változatát. Ha jól emlékszem, háromszor vagy négyszer hallgattuk meg egymás után, mielőtt áttértünk a soundcity-s változatra, és elkezdtük az írást.

 

KL: Igen, erre én is tisztán emlékszem. A zene nekem is nagyon sokat szokott segíteni mielőtt vagy miközben nekiülök írni. Te is sokszor hangolódsz így rá az írásra azóta?

 

FM: Igen, gyakran előfordul. De persze más ez a fajta ráhangolódás, ilyenkor a zenét választom aszerint, amit a szöveg hangulata megkíván. A soundcity-s projektek esetében viszont volt, hogy napokig kellett hallgatnom egy zenét, mert annyira más hangulatban voltam épp.

 

KL: Nemrég jelent meg az első köteted Hátam mögött dél címmel, szinte még friss és ropogós. Szerkesztése/írása során voltak olyan meghatározó zenék, amiket írás előtt vagy közben hallgattál?

 

FM: A kötet megírása alatt inkább szöveg nélküli, elektronikus vagy klasszikus zenét hallgattam, de leginkább azért, hogy kizárjam a háttérzajokat (mégiscsak négyen lakunk egy albérletben), mintsem, hogy ráhangolódjak a szövegekre. De van olyan versem, konkrétan három, ami Sóley számokra született még annak idején.

​

​

​

​

​

​

​

​

​

​

​

​

​

​

                       

 

​

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

​

 

 

 

 

​

​

​

                                                                                                                                                                                                                                                                                                    (Fotó: Szabó János)

 

 

KL: Mesélj egy kicsit a kötetről!

 

FM: Nehéz róla összefüggően beszélni. Mármint tudom, hogy mire kíváncsi valaki a kötettel kapcsolatban, és milyen sablonkérdésekre kellene válaszolnom, ha mesélni akarok róla, hiszen amióta kiadtam a kezemből, azóta nagyjából egyforma kérdések érnek, hogy miért ez a címe, nehéz volt-e megírni, összerakni, ki szerkesztette, milyen érzés első kötetesnek lenni, stb. Ezek mind azzal a reménnyel szedik szét az egészet, hogy majd össze lehet rakni belőle valami egységeset. De nem tudom, hogy bennem például van-e egységes érzés vagy benyomás vele kapcsolatban. Ugyanúgy epizódok maradtak meg a munkából, az erős flow élményen kívül, például az, amikor elolvastam Babiczky Tibor levelét, amiben megkérdezi, nem adnám-e ki a Scolarnál a kötetemet. Aztán az azt követő idegesség, hogy vajon tudok-e írni fél év alatt még 5-6 verset pluszban, úgy, hogy legyen időm foglalkozni is velük, hogy teljesen elégedett lehessek. Aztán idővel elmúltak a mennyiségi elvárásaim, és onnantól kezdve, hogy körvonalazódott bennem a koncepció, már csak az hajtott, hogy azt erősítsem. Ez rengeteg ihletet és egy nagyon újfajta módszert adott az utómunkához.

     

Miután a kötet kikerült a kezemből, ugyanúgy eltávolodott tőlem, mint általában egy szöveg, amit hónapokkal korábban írtam, és már nem érzem úgy, hogy hozzá kellene nyúlnom. Azt tudom, hogy megjelenés előtt volt bennem egy nagyon erős érzés, hogy minden tőlem telhetőt beletettem az egészbe azért, hogy összeálljon, és örülök annak, amilyenné váltak a szövegek külön-külön és egységesen is. Ez így, utólag már tompábban van bennem. Talán neked is mondtam ezt már, de kicsit olyan érzés, mintha szülés után lenne az ember, csak nem 9 hónap a kihordási idő. 3-4 évig hordoztam magamban ezeket az élményeket és verseket, mire tulajdonképpen manifesztálódtak, és mivel már nem bennem élnek, hanem rajtam kívül, sokkal idegenebbek, mint előtte. Persze maradt bennem büszkeség és egyfajta jó érzés, ami elönt, ha a kezembe veszem a kötetet, még ha nem is tudom, hogy ez pontosan kinek vagy minek szól.

 

KL: Igen, ez a szülés hasonlat elég találó, és talán abban is hasonlít még a kettő, hogy bátor dolog terhesség alatt végig dolgozni. Ez nálad is így volt, hiszen a kötetírás mellett ugyanúgy teljes munkaidőben dolgoztál egy multinál. Nem volt nehéz így?

 

FM: A multi egyik előnye esetemben a fix munkaidő, ami reggel 8-tól délután 4-ig tart, utána pedig azt kezdhetek a szabadidőmmel, amit csak szeretnék, és ez igaz a hétvégékre is. Ettől függetlenül persze volt, hogy kivettem egy-két nap szabadságot, hogy koncentráltabban tudjak dolgozni.

 

KL: Tudom, hogy annyira nem szereted ezt a kérdést, de azért kifejtenéd kicsit, mi alakította a kötet koncepcióját?

 

FM: Külső és belső szempontok egyaránt. A külsők főleg abból fakadtak, hogy voltak régebbről maradt verseim, amiket nem akartam kidobni. Van olyan vers a kötetben például, amiből végül egyetlen sort hagytam csak meg a szerkesztési folyamat végére, mert azt éreztem, hogy más az, amit képvisel és ahogyan megszólal, mint azok, amiket az utóbbi évben írtam. Ez persze valahol természetes is, hiszen egy sokkal impulzívabb, érzelmileg terheltebb korszakomban íródtak. Pontosan ez adta az egész kötet felépítésének alapötletét is. A délhez tartozó ciklusba soroltam ezeket a pulzáló írásokat, az északba pedig azokat, ami most vonz, ami felé tartok vagy tartani szeretnék (ez költészeti szinten is értendő). A kettő közötti elágazások pedig az egyiktől a másikig vezető utakat jelölik, tőlem nyugatra az elengedés és az elfogadás útjai, keletre pedig a felnőtté válásé. Ezek persze összetett folyamatok, el tudom képzelni, hogy a kötet szerint egy koordináta rendszerben lemodellezhetőek, de akkor is csak pontszerűen, mert az ok-okozati összefüggések már nehezebben rajzolódnak ki, főleg mivel egymástól eltérő térbeli síkon mozognak a szövegek és a ciklusok is.

 

KL: Mit gondolsz, mi lesz ezután? Mi vár majd rád északon?

 

FM: Remélem, hogy olyan dolgok, amikre valahol mindenki vágyik: kiegyensúlyozottság, nyugalom, önazonosság. Ez is egy nagyon összetett dolog. Az összeállítás során, külön fontosnak tartottam, hogy a déli ciklusba sorolt versek ne egyöntetűen negatív érzéseket sugározzanak magukból, hiszen attól még, hogy valami impulzív vagy terhelt, nem feltétlenül rossz vagy szomorú. Sőt, vannak nagyon kedves emlékeim, amikre szívesen gondolok vissza ezeknek a verseknek az olvasásakor. Ez északkal sincsen másképp. Attól még, hogy valami (látszólag) nyugodt nem feltétlenül boldog vagy szorongás nélküli. És tulajdonképpen olyan pozitív fogalmakat említek most ennek a ciklusnak a kapcsán, amik nem léteznek, talán nem is létezhetnek önmagukban. Nem csak dualista szempontból vizsgálva, de a kötet szempontjából sem, mivel önmagukban elég általánosak ahhoz, hogy én is csak bizonyos szubjektív okokból kifolyólag kössem őket egy bizonyos térséghez. Az északi világ – talán pont ezek miatt a szubjektív okok miatt - végigvonul az egész köteten, az összes ciklusban érezhető a lappangása vagy éppen az, ahogy burjánzásnak indul.

 

De, hogy a kérdésre is válaszoljak: azt, hogy pontosan mi lesz, nem tudhatom. Annyit tudok csak, hogy mi az, ami mögöttem van és mi mellett haladtam el, mire odáig eljutottam, hogy például összeraktam az első kötetet. Nem utal másra a kötet címe sem, csak arra, ami biztos.

​

​

 

 

 

 

 

 

                                                                                                                                                                                                                                                       

 

 

​

​

​

​

​

​

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

   

​

​

                                                                                                                                                                                                                                                                                                    (Fotó: Szabó János)

​

​

KL: Mi az az irodalmon kívül, ami inspirálóan hat rád? Akár írás tekintetében, akár úgy általában. Film, sorozat, mese, színház, kedvenc utca, étel, alkohol, csoki - tényleg bármi!

                                                                                                                                                                                                                                                                          (Fotó: Szabó János)

FM: Bármi, amiben felfedezek olyan mögöttes szándékot, ami eltalál engem. Kicsivel több, mint két évig dolgoztam az Örkény Színháznál, abból az időszakból például rengeteg mindent hozok magammal. Ott elevenedett fel a Peer Gynt-rajongásom is, ami először 16 évesen kezdett el burjánzani bennem, amikor Áprily Lajos fordításában olvastam a drámát. Az Örkényben pedig magába szippantott újra Rakovszky Zsuzsáéban, és azóta sem eresztett el igazából. Ez például egy elég erőteljes benyomás, nem is tudom, hogy van-e még ehhez hasonló (a fentebb említett Sóley-számokon kívül), ami ennyire erősen hatott volna rám. Egy-egy gondolat- vagy érzésfolyamot szinte bármi el tud indítani bennem. Legutóbb például Ország Lili kiállítása volt az, aminek a hatásától napokig nem bírtam szabadulni.

 

KL: Mennyire mertél más szerzőktől olvasgatni a kötet megírása/szerkesztése közben? Szoktunk arról beszélni - és ez úgy tudom, más költőknél is gyakran felmerülő probléma -, hogy az ember írási stílusára, versképére nagyon erősen képes hatni az aktuálisan olvasott szerző vagy kötet versnyelve, stílusa. Szerintem ez olykor lehet pozitívum, de negatívum is. Te hogy látod?

 

FM: Ezzel egyetértek, mármint azzal, hogy erősen képes hatni, és ha ez egy adott mű vagy szerző, ami/aki éppen írás közben hat, azt inkább negatívumnak mondanám, mint pozitívumnak. Úgy egyébként a mások általi hatást nem nevezném annak, sőt fontosnak is tartom, hogy az ember rengeteget olvasson és rátaláljon olyan alkotásokra, amik kicsit ösztönzik, hogy feszegesse a határait.

 

Az utómunka fázisában rendszerint vettem kezembe antológiákat, de inkább egyfajta belső mércének a kiépítéseként, mint amikor egy tinédzser gitározni tanul és időnként leteszi az ágyra a gitárt, hogy felmenjen a youtube-ra Jimi Hendrix videókat nézni. Főként skandináv (finn, freöeri, izlandi, svéd, norvég) és francia verses válogatásokat olvastam. Voltak napok, amikor belemerültem ezekbe, aztán mindig igyekeztem tartani egy-két nap szünetet, hogy kiürüljön belőlem a konkrét ráhatás. Nagyon sokat pörgettem viszont szótárakat, a netes színszótárt például hetente nézegettem, nagyon megtetszett, hogy ennyi kifejező elnevezésünk létezik a különféle színekre, ezekből nagyon sokat fel is használtam a szövegekben. Emellett az adott versek világához tartozó szakszótárakban és minden lehetséges platformon is, amibe napközben épp belefutottam, kutattam a legmegfelelőbb szavak után.

 

KL: Mi a helyzet az amerikai kortárs költő, Richard Siken Crush című kötetének fordításával? Tavaly elnyerted vele a Babits Mihály Műfordítói Ösztöndíjat, és úgy tudom, magával a fordítással nagyjából el is készültél. Hol tart most és miért akadt meg ez a munka?

 

FM: Végeztem a fordítással, de még rengeteg szerkesztési feladat vár rám. Most próbálok kiadót találni a kötetnek, viszont ez elég nehéz feladat, mert angolszász és amerikai költőket nagyon nehéz kiadatni itthon, főként az anyagiak miatt. Sikennel egyébként felvettem a kapcsolatot, amikor elkezdtem fordítani a kötetét, és megegyeztünk, hogy amint találok kiadót, ketten együtt is végigmegyünk pár versen és megmutatja a saját szerkesztési mechanizmusát, hogy én is aszerint tudjak nekiállni a szövegeknek. Meglátjuk, eljutunk-e valaha idáig. Bárhogyan is lesz, az az egy biztos, hogy nagyon fontos részévé váltak a szakmai életemnek a Siken-fordítások, legalábbis én úgy érzem, rengeteget tanultam általuk, és roppant meghatározó élmény volt nagyon mélyen részévé válni ezeknek a verseknek.

​

​

​

​

​

​

​

​

​

​

​

​

​

​

​

 

 

​

​

​

​

​

 

​

​

​

                                                                                                                                                                                                                                                                                                   (Fotó: Szabó János)

 

 

KL: Mesélj kicsit a többi fordításodról is, miért pont azoktól a költőktől fordítasz, akiktől?

 

FM: Általában olyan költőktől fordítok, akiknek ráakadok egy szövegére, és az megtetszik valamilyen ok miatt. Ha egy szerzőnek több műve is tetszik, már biztosabban indulok ki belőle. Valahogy úgy van ez, ahogy a filmeknél: ha egy rendezőnek sok filmjét kedveli az ember, akkor elindul a további rendezései szerint újabb filmek után. Az első fordításom egy Carl Phillips vers volt, a Versumon jött le, és egy londoni antikváriumban vásárolt homoszexuális költőket összegyűjtő antológiában bukkantam rá. Carl Phillips az elnöke annak a zsűrinek, ami a fiatal tehetséges költők felkutatásával és kiadásával foglalkozik (Yale Series of Younger Poets), ebben a sorozatban jelent meg Siken első kötete is. Nagyjából így haladok.

 

KL: Mi fog meg egy külföldi (ez esetben angol) nyelvű szövegben leginkább?

 

FM: Legtöbbször ugyanaz, ami egy magyar szövegben is: eredetiség, forma, mondanivaló, hangulat, akármi. Ami különbség talán, hogy nagyon sok mindenben kísérleteznek kint, amiben itt Magyarországon mi még nem merünk, de ez nem csak az angolokra igaz, hanem például a franciákra, skandinávokra, spanyolokra, portugálokra és még sorolhatnám.

 

KL: Ha választhatnál, milyen nyelvre szeretnéd, hogy lefordítsák a kötetedet?

 

FM: Ha ésszerűen akarnék válaszolni, azt mondanám, angolra, de mégis azt mondom, hogy izlandira vagy finnre. Sőt, ha választhatnék, akkor a lefordítás ne is a publikálást jelentse, hanem az élőszóban való előadást, mert ezek olyan nyelvek, amikben van egy nagyon szép elevenség. Ilyen a spanyol is egyébként, ha spanyolul hallgat verset az ember, nem tudja elképzelni, hogy az lehet rossz is.